Egy kanapén az igazsággal IV - Új ház, omladozó alappal

Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük...
Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év.
Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy?
Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet. 

Úgy tűnt, hogy a tavaszi első napsugarak felmelegítették Anna és Gábor kapcsolatát, és az ex férj viharos távozásának emlékét is megszépítette.
Találkoztunk már 2 alkalommal - a kanapén egyre jobban bontakoztak ki a családi szálak. Judit, az (ex feleség) kezdett kissé engedékenyebb lenni a gyerekeket illetően, bár Annát valószínűleg sosem fogadja el, talán nem is dolga. Eltelt újabb egy hónap, és sikerült megtalálni a tökéletesnek tűnő családi házat, melyben már a gyerekeknek is jutott 1-1 vendégszoba. Azonban Anna nem érezte otthon magát, láthatóan nem volt felhőtlen a boldogsága.

Én: Anna, kérlek mondd el mi történt az elmúlt időben...?
Anna: Költözködtünk. Gábor talált egy új házat, reális bérleti díjért. Kicsit kijjebb a városból, de közelebb a Balatonhoz (hangja csalódottságát, egy-egy mérhető előnnyel próbálta feldobni). Felmondtam a régi cégnél, állást keresek. Jobb, ha a munkahelyen nem vagyunk együtt.
A lakásbérletet egyelőre nem mondtam fel, sok a cuccom, nem lenne hova vinnem, s ha esetleg bulizósra sikerülne az este a csajokkal, van hol aludni, nem kell vezetnem.

- Érdekesnek találtam utolsó mondatait, hiszen előtte minden percet élvezett, amit Gáborral tölthetett. Kicsit fáradtnak tűnt, mint akinek gondolatai valahol máshol járnak. Persze a lakás is indokolt lehet, ha sok a bútor; de úgy véltem ez a "lakásügy" kissé menedék szagú, mintsem komfort megoldás. Hiszen több tízezer forintról beszélünk havonta, tárolónak kissé erős. Mindenesetre felírtam magamnak észrevételeimet, ha adódik lehetőség kibontsuk azt. Most nem tükröztem vissza és Gábor jelenléte miatt - nem is feszegettem tovább a témát. Inkább úgy tettem, mint aki megérti a dolgait, s nem firtattam.

Én: S most milyennek éled meg a kapcsolatodat Gáborral? Hogy érzed magad?
Anna: Sokkal többet tudunk együtt lenni, programozni, mint azelőtt. Együtt vacsorázunk mindennap. Az ismerősök és a család is tudja már, hogy mi együtt... Látom, hogy a gyerekek is igyekeznek elfogadni engem. Judittal már találkoztam, természetesen megértem az ellenszenvét.
Jobban érzem magam, talán végre egyenesbe jöhetünk. Már tervezzük a nyári közös nyaralást a gyerekekkel Horvátországba. Előfordul, hogy én hozom el őket edzésről, ha épp Gábornak dolga lenne, nekem tényleg nem okoz gondot. Kicsit nehezen szoktam meg az új házat, de idővel biztos belakjuk. Egyelőre minden dobozhegyből és szigetből áll, hétvégén igyekszem mindent kipakolni végre.
(hallgatott el végül, egy nagy sóhajjal, mintha ezer teher ülne a vállán még.
Én nem hittem el, hogy ő most felhőtlenül boldog; de lehet, hogy csak én nézek mindenkibe túl mélyre. A boldogság mindenkinél más szinten rezeg)

Én: Köszönöm Anna! Kérlek Gábor, ugyanígy mondd el mi történt, és hogy érzed magad?
Gábor: Hát eltelt pár hét mióta leültünk hármasban, s úgy tűnik ez Juditnak is jót tett, ahogy múltkor már mondtam... Azóta engedékenyebb a gyerekekkel, bár még mindig vannak megmozdulásai, amikor "úgy" beszél rólunk, mintha mi lennénk a gonoszok.  A nagylányomat nem tudja ellenünk hangolni, de a kicsit el kellett vinni gyermekpszichológushoz, mert néha bepisil, illetve agresszívan lép fel a társaival.
Én: Szóval viselkedésváltozás állt be nála?
Gábor: Sajnos igen... (és összekulcsolta kezét, mintha bennmaradt volna még valami, amit nem mondott ki.) Majd folytatta: Annával már jobb a kapcsolata, de Ádám, azért erősen befolyásolható. Erről veszekedtünk már többször Judittal, hogy ezt ne csinálja, mert a gyereknek nem jó; mégis titkon azért szurkod. A válásunkat jövőhéten végre kimondják, s akkor talán már felfogja, hogy nincs visszaút. Bár, ismerősöktől tudom, hogy neki is "alakul" valaki/ valami, aminek bevallom, örülök.  Szeretném, ha ő is megtalálná a boldogságát - mosolyodott el.

Én: S milyen most a kapcsolatotok? Erről még nem beszéltél...
Gábor: Áh, igen persze - szóval úgy gondolom jó - nézett rá Annára visszacsatolást várva. Többet vagyunk együtt... (ismételte Anna szavait, mint akinek nincs saját gondolata).
Én: S még...? - néztem rá kérdőn, hogy valóban itt fejezné be gondolatait?
Majd lenézett a padlóra kissé hezitálva, majd rám...
Gábor: Megvagyunk igen... (összegezte gyorsan) Össze kell szokni az új környezettel , senkinek sem könnyű, de ezt akartuk. Idővel lehet, megveszem ezt a házat, most egyelőre megnézzük milyen a bejárás. Sokat dolgozok még mindig, de a gyerekek miatt kell is támogatnom Juditot. S persze ez az életforma most nagyobb teher nekem anyagilag. Azt hiszem, ennyi! (adta át a szót)

Én: Átadnám nektek ezt a kis munkafüzetet, szeretném, ha következő alkalomra, mindenki saját maga töltené ki. Ezzel fogunk tovább dolgozni a következő alkalmunkon! S lépünk előre, hogy jobban működjön kapcsolatotok, hiszen az elmúlt időszak eléggé megterhelő volt.

A munkafüzet igazi csemege volt, érzelemfeltáró és motivációs feladatokkal tűzdelt. Gábor esetében erre szükség is volt, hiszen milyen elegáns módon tért ki a valódi válasz elől, s közben azt hitte, hogy én elhiszem. Szépen jegyzeteltem, mert mondandója minden másról szólt, csak a saját érzelmeiről nem.

Már a múltkoriakban is észrevettem, hogy szívesen mesél élményekről, érzékelésről és cselekményekről, de érzelmekről nem. A mély hangú, magas férfi - valóban ennyire gyakorlatias lenne, vagy csak nagyon messze járunk attól, hogy érzelmekkel tudjunk dolgozni? Ez esetben az igényrendszerét elég nehéz felvázolni, de kezdett bennem elindulni egy gondolat, ami azt suttogta: szabadság.
S mennyire jók a megérzéseim...

A következő részt itt találod :